December 1 Kronológiája 1990-2010
Addig veszekedtek rajtunk, míg végül is dönteni fog december 5-én a népakarat. Ha most megszavazzák a kettõs állampolgárságot, akkor meg fogjuk kapni, ha nem, akkor egy másik kormány alatt egy másik nemzedék örülhet majd neki. Jogunk van hozzá!
Nãstase úr és senki a világon nem akadályozhatja meg, s nem mondhatja ki, hogy: “Vagy egyik, vagy másik.” Bãsescu úr meg is mondta, hogy õt nem zavarja a kettõs állampolgárság ügye. Mi azt szeretnénk, hogy senkit se zavarjon, ugyanis csak Magyarországra és az elszakított területein élõ kisebbségekre tartozik. Romániában élünk, tanulunk, dolgozunk, építünk, itt Erdély földjén, ahol nem vagyunk jövevények, hanem ezeréves múltunk köt ide. Tehát a magyar állampolgárság nem azt jelentené, hogy vesszük a vándorbotot, s tarisznyánkban a hamuba sült pogácsával átköltözünk az anyaországba. Isten ments! Magyarkodás nélkül, csak úgy egyszerûen a történelemre hivatkozva, ásatások nélkül is bizonyíthatjuk, hogy õseink örökében élünk. Ide még azok is visszatérnek, akik külföldön tanulnak, vagy vendégmunkásként dolgoznak esetleg éppen az anyaországban. Ide jönnek! Itt vagyunk otthon!
Nem a román kisemberekkel van a baj, akikkel nap mint nap együtt vagyunk, akikkel, ha kell, megosztjuk a kenyeret is, hanem az uszító politikusok verik az éket a nemzetiségek közé. Elgondolkoztató, miért ragadtatta el magát annyira Nãstase, hogy a magyar népakaratot, a kettõs állampolgárságra való szavazást õrültségnek merje nevezni?! Távolról sem etnikai kérdés ez. Nincs szó határkiigazításról, Romániának ebbõl semmi kára nem lesz, és fõleg nem kell ordítozni ezúttal, hogy: “Nu dãm Ardealul!”Tehát a vagy-vagy nem állja meg a helyét, enyhén szólva nevetséges. A jó román az, aki kész népéért meghalni, ha kell, de megbecsüli a vele együtt élõ nemzetiségeket is testvéri szívvel. A magyarokra is ez vonatkozik.
Törvény viszont, hogy a gondolat, a lélek szabad. Ezt soha senki nem vonhatja meg az embertõl. Hatalmas vonzódás ez testvéreink felé, és ezt a törvényt Isten oltotta az emberi szívbe. Ezt nem letiporni, hanem tisztelni kell. Szükségünk van a román állampolgárságra is, de a magyarra is, ez legyen világos. A németeknek a román mellett joguk van a németre is. A szerbeknek máris felkínálta Szerbia az állampolgárságot, bárhol éljenek a világon. Miért? Mert természetes az, ha az anya ragaszkodik gyermekéhez. Tehát: Nem õrültség ez, hanem az emberi méltóság olyan tisztelete, mely egyre inkább kibontakozóban van világunkban. Határok fölött egyesül a nemzet, s nincs az a hatalom, mely ezt megakadályozhatná. Mi nem kérjük azt, hogy a román politikusok szeressenek bennünket, de azt, hogy tiszteljenek, elvárjuk. Még Nãstase és Geoanã részérõl is igényeljük a tiszteletteljes hangot. Tehát nem állhat meg a ferde gondolkodás, hogy vagy-vagy. Mindkettõ kell: a román is, a magyar is.
Erdélyi Napló
Hargita Népe
A gyulafehérvári megemlékezéssel párhuzamosan környezetvédõk egy csoportja, a Mentsétek meg Verespatakot kampány keretében tüntetést szervezett. Megvádolták Tãriceanu miniszterelnököt: azzal, hogy nem foglal állást Verespatak ügyében. – A hallgatás visszaigazolja azokat a vádakat, miszerint Tãriceanu is érdekelt lenne a Verespatak-projektben – hangoztatták.
Traian Bãsescu államfõ a fõvárosban ünnepelt, ahol december 1-je alkalmából elõléptette a tengerész- és csendõrparancsnokokat, majd az ünneplõ tömeg közé vegyült, és közel egy órán keresztül parolázott a bukarestiekkel autogrammokat osztogatva rajongóinak.
Míg az utóbbi idõben ingyen töltött káposztát és bort osztogatott a népnek Adrian Nãstase kormánya, idén – nem lévén választási év – csak egy szelet kalács és egy pohár bor jutott osztályrészül a résztvevõknek Gyulafehérváron. Bukarestben bõkezûbbek voltak a szervezõk, a Mediafax jelentése szerint babfõzelék, füstölt oldalas és pálinka is járt a szabadtéri rendezvények résztvevõiknek.
Kolozsváron a délelõtt folyamán katonai felvonulásra és koszorúzásra került sor az Bocskai/Avram Iancu téren, majd délután a Béke téren szabadtéri koncertet tartottak. Este fáklyásmenet vonult végig a városközponton. A délelõtti rendezvényeken az RMDSZ részérõl László Attila megyei elnök és Boros János alpolgármester vett részt az ünnepségen.
Szerdán Bukarestben Markó Béla szövetségi elnök rámutatott, az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nemzetgyûlés határozata az elsõ olyan dokumentum, amelyben „teljes nemzeti szabadságot" ígértek az együtt élõ nemzetek számára. – Minden népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebelébõl választott egyének által – idézett a kiáltvány szövegébõl a szövetségi elnök. – A kisebbségek jogállásáról szóló törvénytervezet nemcsak hogy megfelel az európai joggyakorlatnak, hanem összhangban van a gyulafehérvári nemzetgyûlés kiáltványának tartalmával is. Akik a kisebbségi törvénytervezetet támadják és magyarellenes, kisebbségellenes retorika által akarnak szavazatokra szert tenni, azok magát az 1918-as gyulafehérvári nemzetgyûlés határozatát támadják – hangsúlyozta a szövetség elnöke.
Szabadság
– Sokan nem értettük a december 5-i eredményt és egyáltalán az odavezetõ utat, és azért gondoltuk Verõcén, hogy megemlékezünk, nem gyászosan, hanem az összetartozás jegyében. Erre hívtam fel Tõkés László püspök urat, hogy csatlakozzon és ketten együtt csináljunk egy kárpát-medencei megemlékezést, mellyel erõt és hitet adunk a magyar népnek, hogy ez egy kicsit elcsúszott, egy kicsit tévedés volt, de igazából egyek vagyunk.
Tõkés László református püspök:
– Talán javára válik az összképnek, hogy ha akképpen pontosítok, hogy nem is csupán egy verõcei kezdeményezésrõl, hanem két együttható elgondolásról volt szó, melyek találkoztak egymással. Feltett szándékunk volt december 5-én, az elsõ évfordulón Hódmezõvásárhelyt meghívni Nagyváradra, hogy együtt emlékezzünk meg a tavalyi fájdalmas népszavazásról, és ezen a megemlékezésen a hódmezõvásárhelyi önkormányzat átnyújtsa a város tiszteletbeli polgári címét azoknak, akik Nagyváradon, Bihar országban ezt igényelték. A két kezdeményezés találkozott, s mivel ütköztek egymással, el is halasztottuk 5-rõl 7-re a nagyváradi találkozót, így aztán egymást erõsítve a magyar térkép határon inneni és határon túli két pontján összetalálkozunk, hitben, szeretetben, jó szándékban, közösségi akaratban, és próbáljuk a tavalyi eseményeket ellensúlyozni, a tavaly kibomlott helyzetet gyógyítani. Ebben vagyunk egymásnak szövetségesei, és remélem, hogy az ország más pontjain hasonló rendezvények zajlanak, amelyek egymással találkoznak.
– Püspök úr, Nagyváradon mennyire elkeseredettek az évfordulón az emberek, egyáltalán törõdnek még vele, vagy már a múlt homályába vész?
– Az elsõ idõben tapasztalható lesújtó állapot letisztult, nem annyira a magyar nemzetben, a magyar szavazópolgárokban kellett csalódnunk, hanem sokkal inkább azokban a sötét politikai erõkben, amelyek több évtizedes manipulációs technikájukat felhasználva ezt a lehetetlen népszavazási eredményt kikavarták. Nem mozgósított kellõképpen az az öntudat, amely ezelõtt 85 évvel még képes volt meghúzni Magyarország összes harangját, és tiltakozásra mozgósítani az egész Magyarországot. Sajnos a kádári amnézia és a húsos fazekaknak a negatív effektusa olyan hatással volt a lakosságra, hogy bebizonyosodott, Trianon valóban megcsonkította az országot, de nemcsak a határait, hanem lelkületében, öntudatában, közösségi összetartozásában a nemzetet, ezért volt ez a csonkítás igazán tragikus.
– Mi lesz a program Verõcén?
Bethlen Farkas:
– December 5-én délután 3 órakor a katolikus templom mellett a megemlékezéssel egybekötve felavatunk egy Wass Albert-szobrot. Tudjuk a könyveibõl és az életútjából, milyen sokat tett a magyarságért és mennyit küzdött és szenvedett az összetartozás jegyében.
– Ha már Budapestrõl ki van tiltva. Mi a program Nagyváradon 7-én?
Tõkés László:
– Nagyváradon a hangsúly a népszavazás jóvátételére esik olyan értelemben, hogy a hódmezõvásárhelyi önkormányzat képviseletében Lázár János polgármester és a társaságában lévõ önkormányzati képviselõk, alpolgármesterek több száz tiszteletbeli polgári címet adnak át az igénylõknek a Filharmónia termében, ugyanis éppen erre a napra, ezekre a napokra mind le volt foglalva a színház terme. Úgy gondoltuk, hogy a másik legreprezentatívabb terme a városnak a Filharmónia, a hangversenyterem, és itt fogunk összegyûlni. Közös mûsorunkkal emlékezünk Trianonra és a tavalyi gyászos emlékezetû népszavazásra, de hadd tisztázzam, hogy nem az önsiratás, nem a sebtépés, nem a kollektív bûntudat kultiválása a célunk, hanem sokkal inkább arra szeretnénk rámutatni, hogy meggyõzõdésünk: a magyar nemzet nem az a nemzet, amely a választópolgárok részvételébõl és a leadott szavazatok igenjeibõl vagy nemjeibõl vagy a távolmaradókból rajzolódik ki. Meg vagyunk gyõzõdve, hogy Verõcén vagy Balmazújvároson vagy Pécsett vagy Nyírbogdányban derék, szeretõ szívû, igazi, tetõtõl talpig magyar emberek élnek, akik legfeljebb abban vétkesek, hogy elaltatták õket, hogy hagyták magukat elaltatni, hogy annak a több évtizedes társadalmi csapdának lettek az áldozatai, amely éppen kollektív öntudatukban, magyarságukban, hitükben akarta õket megcsorbítani. Külön többletet jelent ezen az estén a Verõcével való egymásra találásunk, mert eredetileg csak Hódmezõvásárhellyel akartunk emlékezni és az összetartozás napján szembeszegülni trianoni múltunkkal. Ekkor keresett meg egészen váratlanul Bethlen Farkas verõcei polgármester, és a Wass Albert-szobor felavatására, a verõcei rendezvényre hívott bennünket. Szó szót követett, és mi is meghívtuk Bethlen Farkast és Verõce képviselõit, úgyhogy a hódmezõvásárhelyi, nagyváradi tengely verõcei, hódmezõvásárhelyi, nagyváradi háromszögre bõvült, és így erõsítjük egymást, hogy együtt vállalkozzunk a több évet igénybe vevõ gyógyító munkára, mert hiszen azt a kártevést, amelyet a kommunizmus és Trianon okozott bennünk az elmúlt évszázadban, azt csak együttes erõvel tudjuk leküzdeni.
Bethlen Farkas:
- A múlttal természetesen törõdjünk és foglalkozzunk, de mindig elõre nézzünk, mindig optimistán, mindig reménykedve és teli hittel és akarattal, és szorgalmas munkával nézzünk elõre, és dolgozzunk, dolgozzunk, fogjunk össze, és szeretetben dolgozzunk. Mind a megemlékezések, mind a hétköznapjaink, én azt gondolom, hogy csak akkor érnek valamit, ha ennek jegyében éljük az életünket. Ne vegyük a vállunkra a világ baját és akár a politikusok hibáit, ahogy Tõkés püspök úr is rávilágított, hogy a magyar nép, az jó, csak félre lettek vezetve, mindannyian csak a magunk életéért vagyunk felelõsek, csak azért, amit megtettünk, vagy amit nem tettünk meg. Ezért kérek szépen mindenkit, hogy jöjjön el, és legyünk minél többen, és minél többen gyújtsunk meg egy gyertyát az összetartozás és a jövõ jegyében.
Erdélyi Napló
Ezzel szemben ma, az 1918. december 1-i események évfordulóján, akárcsak Erdélynek a Magyarországtól való elszakadása óta eltelt évtizedek „közös történelme" folyamán az tapasztalható, hogy a Romániában élõ nemzeti közösségeknek, az úgynevezett „együttlakó népeknek" rendkívül nagy erõfeszítésébe kerül érvényt szerezni a gyulafehérvári egyesülési határozatokban megfogalmazott, elvben amúgy nagyon szépen és demokratikusan, egyszóval európaiasan hangzó kisebbségi jogoknak. Elég ha csak a legfrissebb történésekre, a multikulturalizmusáról híres, mondhatni lassan hírhedté váló kolozsvári Babeº–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE) zajló eseményekre gondolunk, ahol két magyar tanársegédet csupán azért rúgtak ki az állásából, mert a gyakorlatban alkalmazni akartak egy, az egyetem szenátusa, azaz legfelsõbb vezetése által mintegy másfél évvel ezelõtt elfogadott, a többnyelvû feliratok elhelyezésére vonatkozó határozatot.
Több, mint furcsa, hogy miközben a BBTE rektorátusának egy része éppen az oly sokat hangoztatott multitikulturalizmus tartalommal való feltöltése ellen küzd minden eszközzel – beleértve a két magyar oktató kirúgását is – ugyanaz a vezetés Brüsszelben az egyetem multikulturalizmusáról rendez kiállítást. Úgyszintén a kolozsvári eseményekkel párhuzamosan zajlott Leonard Orban EU-s biztosjelöltnek, a többnyelvûségi (!) tárca várományosának a meghallgatása az Európai Parlament illetékes szakbizottságaiban. Arra a kérdésre, hogy a BBTE-n leszaggatták a magyar feliratokat, Orban válasza az volt: Románia jelentõs eredményeket ért el a kisebbségi jogok védelme terén, hiszen a nemzeti kisebbségek parlamenti képviselettel rendelkeznek, az RMDSZ a kormánykoalíció tagja, a kisebbségek használhatják anyanyelvüket a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, a BBTE-n pedig biztosított az anyanyelvû oktatáshoz való jog.
Mellébeszélését a biztosjelölt azzal toldotta meg, hogy az „anyanyelv plusz két másik nyelv programjának" alkalmazását javasolta, amelynek keretében az Európai Uniós (EU) tagállamok iskoláiban a tanulók anyanyelvûkön kívül két más uniós nyelvet is tanulnának. Akkor tehát miért olyan nehéz, kifüggeszteni például a Fumatul interzis! feliratot magyarul is, vagy bármilyen más nyelven az éppenséggel multikulturalizmusáról híres BBTE-n? Hogy éppen a gyulafehérvári határozatok szellemében az arra járó nem román, hanem más nemzetiségû is tudja, hogy a BBTE házában dohányozni tilos.
Egészen pontosan egy hónap van még hátra Románia európai uniós csatlakozásáig. Az 1918. december 1-i gyulafehérvári nagygyûlésre való emlékezés idén ennek a szellemében zajlik. Ezt hangsúlyozzák mindenfelé: a román sajtóban, a tévémûsorokban, a Parlamentben stb. Nagyon elkeserítõ és aggasztó viszont az, hogy ezen az EU-s csatlakozás elõtti utolsó december 1-én is a Romániában élõ nem román nemzeti közösségeknek még mindig a Gyulafehérváron megígért alapvetõ emberi, kisebbségi és közösségi jogok tiszteletben tartását kell követelniük, és egy olyan egyetemen, mint a BBTE például problémát jelent a kétnyelvû feliratok kifüggesztése. Az uniós csatlakozás küszöbén mindezeket a kérdéseket természetes valóságként kellene kezelni, kihasználva ráadásul azt az esélyt, amit az Európához való csatlakozás lehetõsége kínál a két nemzet számára: a történelmi múltból származó sérelmeket, komplexusokat és rossz érzéseket félretéve új lappal indulni. Rendezettel és tisztával.
Erdélyi Napló
Ezekre a vállalásokra emlékeztette a parlament plénumát dr. Garda Dezsõ képviselõ, történész a T. Ház ünnepi ülésén. Felszólalásában megjegyezte, hogy a gyulafehérvári ígéreteket soha nem váltotta be a román hatalom. A történész-politikus figyelmeztette hallgatóságát, hogy az azóta hatalmon lévõ román kormányok nemzeti politikája diszkriminációk egész sorát képezte. Az elnemzetlenítõ politika részeként említette az 1921-es és az 1945-ös földreformot, az oktatásban foganatosított intézkedéseket.
Garda Dezsõ kitért az autonómia kérdésére is. Emlékeztette ismételten hallgatóságát arra, hogy autonómiát ígértek – többek között a magyarságnak – a románság képviselõi Gyulafehérváron, s az autonómia biztosítását vállalták a trianoni békeszerzõdésben is. A képviselõ párhuzamot vont a magyarság közel kilencven évvel ezelõtti és jelenlegi autonómia-törekvései és azok fogadtatása között, megállapítva, hogy a románság mindvégig bizalmatlanul viszonyult a magyar közösség politikai alakulataihoz.
A szónok végül kitért a Babes–Bolyai Tudományegyetem két magyar oktatója elbocsátásának kérdésére is, mondván, hogy azon kétnyelvû táblák kifüggesztéséért fosztották meg oktatói állásuktól, amelyek kifüggesztésére maga az egyetem vezetõsége tett vállalást egy évvel korábban.
Szeretnénk önökkel ünnepelni december elsején – mondta Garda Dezsõ –, de kérjük, hogy 1918. december 1-jén tett ígéreteiket tartsák be. Éppen ezért értetlen, hogy miért fogadta legjobb esetben értetlenséggel a T. Ház és a román médiák a képviselõ felszólalását.
Hargita Népe
Államelnök úr, Elnök urak, Miniszterelnök úr, Képviselõ és szenátor hölgyek és urak,
Tisztelt meghívottak!
Az 1918. december 1-jei események új állami keretet teremtettek az erdélyi magyarság számára. A romániai magyarság hitt a gyulafehérvári határozatok betartásában. A magyar közösség bízott az Erdély szívében megfogalmazott alapelvek gyakorlatba ültetésében, mint amilyen a „teljes nemzeti szabadság biztosítása az együtt élõ népek számára”, vagy az, hogy „minden népnek joga lesz a saját anyanyelvû oktatásra, közigazgatásra és bíráskodásra, a saját kebelébõl választott személyekkel”, mely elvek meg voltak ígérve, de sohasem voltak betartva.
A valóságban az azóta eltelt nyolcvannyolc esztendõ alatt az összes román kormányok nemzetiségi politikája a romániai nemzeti kisebbségekkel szemben diszkriminatív jellegû volt. Az elnemzetlenítés politikája fõleg a magyar és a német közösségeket sújtotta. Az 1921-es és az 1945-ös földtörvények fõleg a magyar egyének és közösség anyagi alapjának a megszüntetését célozták. Az elnemzetlenítés politikája inkább a közoktatás területén és kulturális szinten érvényesült. Az Angelescu-féle törvény, az úgynevezett kulturális zónák létrehozása Erdélyben a magyar nyelvû oktatás felszámolását célozta.
Nem állíthatom, hogy idõszakonként nem próbálták a magyar közösség jogos elvárásait teljesíteni Romániában. Általában azonban óriási bizalmatlanság érvényesült a romániai kisebbségek politikai szervezeteivel szemben. Az elmúlt nyolcvannyolc esztendõ alatt a magyar kisebbség legfontosabb elvárását az autonómia képezte. Ezt az elvárást formailag a románság is elismerte. Így a Gyulafehérvári Nemzetgyûlés határozatának II. cikkelyében errõl a következõket olvashatjuk: „A Nemzetgyûlés a fenti területek számára ideiglenes autonómiát biztosít, mely érvényben marad az általános választójogon alapuló szavazás alapján megválasztandó Nemzet-gyûlés létrejöttéig.” Mi több, a Párizs melletti trianoni béke aláírásával Románia elismerte a magyar kisebbség jogát az autonómiához. 1952-ben a magyar közösségnek sikerült elérnie a területi közigazgatási autonómia megvalósítását Székelyföldön. A kommunista hatalom kihasználta a magyar forradalom és szabadságharc leverése utáni hangulatot és fokozatosan felszámolta a Magyar Autonóm Tartományt. 2005-tõl, szinte két éve tárgyaljuk a Kisebbségi Statútum törvénytervezetét, melyet azért nem akarnak megszavazni Románia Parlamentjében, mivel nem akarják elismerni a kisebbségek jogát a kulturális autonómiához.
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc leverését követõ magyarellenes hangulatot kihasználva a volt kommunista diktátor, Nicolae Ceauºes-cu, Ion Iliescuval együtt megszüntette az önálló magyar egyetemet.
Az 1989-es események után mi, a magyar közösség képvi-selõi mindent elkövettünk a kolozsvári Babeº–Bolyai egyetem újraalakításáért. Ilyen irányú kezdeményezéseinket még a romániai parlamentben is tévesen értelmezték. Kollégáink közül egyesek azt hangoztatták, hogy az önálló magyar egyetem létrehozása veszélyeztetné az egységes nemzeti állam létét. 1997–1999 között az önálló magyar egyetem létrehozását a korabeli oktatásügyi miniszter a multikulturalizmus elvének hangoztatásával utasította vissza. A multikulturalizmus fogalma ugyanis propagandisztikus célokat szolgált a nyugati demokráciák félrevezetése érdekében.
Most, egy hónappal Románia európai uniós integrációja elõtt a Babeº–Bolyai Egyetem vezetõ-sége bebizonyította, mit is értenek multikulturalitáson. 2005 októberében a Babeº–Bolyai Egyetem szenátusa arról döntött, hogy 2006 januárjáig az egyetem épületeiben kitûzik a kétnyelvû feliratokat. Mivel a szenátus határozatát nem teljesítették, két adjunktus, Hantz Péter és Kovács Lehel november hónap folyamán kitették a kétnyelvû táblákat, amiért felbontották a munkaszerzõdésüket. Az egyetem vezetõsége a két magyar adjunktusnak a kétnyelvû feliratok kitûzésével kapcsolatos tevékenységét soviniszta megnyilvánulásnak minõsítette, annak ellenére, hogy õk csupán a szenátusi határozat által biztosított jogaikkal éltek.
Íme, tisztelt kollégák! Így tartják tiszteletben Romániában a magyar kisebbség jogait.
Mi, a romániai magyar kisebbség képviselõi errõl a történelmi eseményrõl közösen szeretnénk megemlékezni a román néppel, de kérjük, hogy teljesítsék azokat az ígéreteket, melyek nyolcvannyolc évvel ezelõtt fogalmazódtak meg a Gyulafehérvári Nemzetgyûlésen.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
Erdélyi Napló
Eltérõ tényezõk
A román törekvések valóra váltásában azonban több tényezõ is
közrejátszott. A gyulafehérvári határozat ugyanis roman szemszögbõl olyan
kedvezõ pillanatban született, amikor például Románia az Antant oldalán a
gyõztesek, ezzel szemben az éppen szétesett Osztrák–Magyar Monarchia pedig a
vesztesek oldalán állt. A román szempontból kedvezõ katonapolitikai állapot
mellett a belpolitikai viszonyok is a gyulafehérvári határozat elfogadását segítették:
míg Romániára és az erdélyi románságra a gyõzelem kiváltotta pozitív
felhajtóerõ volt jellemzõ, Magyarországon a háborús vereség és a hadviselés
okozta nehézségek következtében 1918 õszére hatalmas tömegmozgalmak bontakoztak
ki.
Az „õszirózsás forradalom” gyõzelme után felállt Károlyi Mihály-kormány pedig abban az idõszakban fegyverezte le saját magyar hadseregét, amikor a román csapatok átlépték a Kárpátokat, és a Maros vonalán meghatározott demarkációs vonal felé nyomultak. Mindemellett a nemzetközi politikai helyzet is a román uniós törekvéseknek kedvezett. Ezek azt követ?en erõsödtek fel, hogy a francia diplomácia szorgalmazta a vesztes Osztrák–Magyar Monarchia szétszedését, a román törekvéseket pedig a francia és az angol kormányfõk, majd az Amerikai Egyesült Államok elnöke is támogatásáról, illetõleg rokonszenvérõl biztosította, ráadásul Németország is üzent: jóindulatúan kezeli a románok erdélyi törekvéseit, ha az ott állomásozó német csapatok háboríthatatlanul hazatérhetnek.
Mindezeket a tényezõket figyelembe véve szólította fel a Román
Nemzeti Tanács a Magyar Nemzeti Tanácsot, hogy adja át Kelet-Magyarországot. A
Károlyi-kormánynak 1918. november 10-én átadott ultimátumban a románok
leszögezték: még a béketárgyalások el?tt „a népek önrendelkezési jogának
értelmében (…) át kell vennünk Magyarországnak és Erdélynek románok által lakott vidékei fölött a teljes kormányzás hatalmát”.
A magyar
államegység szétbomlásáról hallani sem akaró erdélyi magyar politikusok a
románokhoz hasonlóan Thomas Woodrow Wilson amerikai elnöknek ugyanazon – háború
utáni békerendezésre vonatkozó, 14 pontos, a szétesõ Monarchia területén élõ
népek önrendelkezését lehetõvé tevõ – tervezetére hivatkozva legfeljebb
bizonyos közigazgatási és nyelvhasználati engedményekig mentek volna el.
A román beadvány elemzését követõen a magyar minisztertanács tárgyalásos úton Erdély svájci típusú regionális felosztását, illetve ezek szövetségét látta elérhetõnek. Az ennek fényében november 13-án Aradon megkezdõdött tárgyalásokon Jászi Oszkár nemzetiségügyi miniszter azt ajánlotta a románoknak: teljes hatalmat élvezhetnek mindazokon a területeken, ahol többségben élnek, ugyanakkor Petrozsényben, Resicabányán, Vajdahunyadon magyar autonómiák, Székelyföldön és Kolozsvár vidékén magyar szigetek létesüljenek. A Iuliu Maniu vezette Román Nemzeti Tanács azonban Erdély teljes elszakadását szorgalmazta.
Önrendelkezés helyett elszakadás
Ilyen elõzmények után szólította fel 1918. november 24-én a Román
Nemzeti Tanács a helységek tanácsait, hogy minél nagyobb számban csatlakozzanak
a Román Királysághoz, és az uniós törekvések legitimálása nyilvánvaló
szándékával felhívta a községeket, hogy vegyenek részt egy román
nemzetgy?lésen, Gyulafehérváron. Az uniós törekvéseket illetõen azonban
kezdetben a román berkekben nem volt egyetértés. Vasile Goldis például olyan
autonómiát javasolt Románia keretén belül, amelyet az erdélyi népek
határoznának meg, és amelyben a magyarok és a szászok is részt vennének, számarányuknak megfelelõen.
Az Ókirályságbeli társadalmi állapotokat figyelembe véve az erdélyi román szociáldemokraták és a szocialisták jobbszárnya csak a Kárpátokon túli gyökeres társadalmi változások esetén támogatták volna az egyesülést. A Román Nemzeti Tanács csak úgy tudta maga mellé állítani a két tömörülést, hogy demokratikus reformokat ígért: november 30-án határozattervezetet készített elõ, amelyben nem tett említést a királyság intézményérõl, de rögzítették az általános választójogot, a gyülekezési, sajtó- és szólásszabadságot; a nemzetiségek számára teljes nemzeti szabadságot és saját közigazgatást ígértek a tervezetben.
Korabeli források szerint 1918. december 1-jén Gyulafehérváron 1228 küldött fogadta el a határozatot, majd a szöveget felolvasták az összegyült tömegnek. A gyülés 212 tagból álló Román Nagy Nemzeti Tanácsot (Marele Sfat National Român) hozott létre, amely Iuliu Maniu elnöksége alatt megalakította a tizenöt tagú Kormányzótanácsot (Consiliul Dirigent). Ennek megbízásából négytagú bizottság vitte Bukarestbe a gyulafehérvári határozatokat, amelyekkel hivatalosan is felajánlotta I. Ferdinánd királynak az Erdély feletti hatalmat. Az Erdélyt Romániához csatoló királyi dekrétum, valamint a Kormányzótanácsot a csatolt területek igazgatásával ideiglenesen megbízó rendelet december 30-án jelent meg a Hivatalos Közlönyben.
„Az 1918. december 1-jén tartott gyulafehérvári gy?lés határozatába
foglalt területek egyszer s mindenkorra egyesülnek a Román Királysággal” –
szögezte le I. Ferdinánd dekrétuma. De az erdélyi román elképzeléseket nem
tükrözték teljes mértékben a királyi rendelkezések. A gyulafehérvári határozat
a teljesen egyenlõ nemzetiségi és vallási jogok mellett olyan kitételeket is
tartalmazott, mint a közvetlen, egyenlõ, titkos, községenkénti proporcionális
választói jogot mindkét nem?, huszonkét évet betöltött személy számára,
korlátlan sajtó-, gyülekezési, véleményalkotási és egyesülési jogot, valamint radikális
földbirtokreformot „a szociális kiegyenlítés el?mozdítása, másfelõl a termelés
fokozása” érdekében.
A királyi dekrétum már nem szólt ezekrõl a demokratikus jogokról. I. Ferdinánd dekrétuma ugyanis a választójogi és az agrárreform-tervezet kidolgozását a Kormányzótanácsra bízta, a külügy, a hadsereg, a vámügy, az állambiztonság, a bankjegykibocsátás, az állami kölcsönök intézését viszont a királyi kormány irányítása alatt hagyta. Amiatt tehát, hogy az erdélyi Kormányzótanács hatáskörét ezzel szinte minden jogától megfosztotta, nézeteltéréseket idézett elõ az erdélyi és az ókirályságbeli románok között.
Magyar válasz
A gyulafehérvári határozatra reagáló magyar sajtó a magyar
közhangulatot érzékeltetve úgy reagált: a gyulafehérvári nemzetgyülés nem
változtat a tényeken. December 18-i számában a Kolozsváron megjelenõ Ellenzék
például arról cikkezett, hogy „a román nemzetalkotó erõ (…) hamis vágányokon
jár, ha a világ legdemokratikusabb köztársaságából a legoligarchikusabb,
legkorruptabb monarchiába akarja átcsalogatni az erdélyi román népet a faji
ébresztõ szirénhangjával.
Lehet, hogy a gyulafehérvári nemzetgyülés a nagyszabású rendezés és a technika mesterséges eszközeivel megszédíti az erdélyi román népet és azt a hitet kelti bennük, hogy ezzel egy új, egy nagyszerû boldog élet és a fejlõdés kapuja nyílott meg számukra, de ez csak csalóka díszletezés és szemfényvesztõ világítás. (…) a Kárpátokon belül már a levegõben van a szabadság, amelyet mindenki, aki itt él, beszívhat magába. (…) De mi vár odaát Romániában az emberekre más, mint röghöz kötöttség, elnyomás, kizsákmányolás és korrupció”. Másnap a lap azt írta: „a világ sorsát nem intézték el eddig sem Gyulafehérvárról, és remélhetõleg ezentúl sem fogják véglegesen innen intézni.
A román nemzetgyülés határozata nem lehet más, csak egy óhajtás,
csak egy életjel arról, hogyan szeretné a roman nemzet, jobban mondva a román
nemzetnek egy pár vezetõ embere, kis részben jogos, nagyobb részben
utópisztikus törekvéseit megvalósítani”.
A körvonalazódó és elkerülhetetlen
sorsváltozás kétségbeesett hangja volt ez, bár az adott helyzetben a magyar kormány megpróbálta menteni a menthetõt. Egy héttel a gyulafehérvári gyülés
után, december 8-án dr. Apáthy István neves professzort kinevezték
Kelet-Magyarország fõkormánybiztosává, akinek – az erõk összevonása nyilvánvaló
szándékával – a vezetése alatt álló magyar Nemzeti Tanács és a Sándor József
irányította székely Nemzeti Tanács december 17-én egyesült, létrehozva az
erdélyi magyar-székely Nemzeti Tanácsot. Következõ lépésként december 22-ére –
mintegy válaszként a gyulafehérvári román nemzetgyülésre – Kolozsvárra
összehívták a székely–magyar nemzetgyülést, amelyen magyarok mellett részt
vettek román baloldaliak és bánsági svábok is.
Az ötvenezres gyülés kinyilvánította, hogy a Wilson-féle elvek értelmében gyakorolt önrendelkezési jogok alapján Magyarországgal egyazon népköztársasági állami közösségben kívánnak élni, s az egységes és csonkíthatatlan Magyarország keretén belül követelik minden itt lakó nemzet számára a teljes egyenl?séget, szabadságot és önkormányzatot. A székely–magyar nemzetgyülés napján az Ellenzék arról értekezett, hogy „Mi eldobtuk magunktól a gyilkolás szerszámait és kitártuk karjainkat, hogy szeretettel öleljük lelkünkhöz az egész világot. De élni akarunk. És szabadságot akarunk. Századokig voltunk Ausztria rabszolgái. Most eljött a felszabadulás. Nem akarunk újabb elnyomás alá kerülni. Nem akarunk uralkodni más nemzeten. De nem türjük, és el nem viseljük, hogy felettünk más nemzet uralkodjon”.
Kétféle beteljesülés
Idõközben azonban megkezdõdött a román elõrenyomulás: a román csapatok december 18-án átlépték a fegyverszüneti szerzõdésben megállapított demarkációs vonalat, Traian Mosoiu tábornok, az Erdélybe bevonuló román csapatok parancsnoka pedig megüzente Apáthynak, hogy az Antant felhatalmazása alapján megszállja Kolozsvárt, s ha ellenállás lesz, lövetni fogja a várost. Apáthy azt válaszolta: Kolozsvár nem áll ellen. Ezzel szemben a lefegyverzett magyar seregek egy részének, a Székely Hadosztálynak az újjászervezése csak a gyulafehérvári román nemzetgyülés után kezdõdött meg, ráadásul ezeket a nemzetközi bonyodalmaktól tartó magyar kormány nem vetette be – bár szakért?k szerint ez a haderû elégséges lett volna ahhoz, hogy a Henri Berthelot francia tábornok engedélyével és segítségével Erdélyt elözönlõ román sereget visszaszorítsa a belgrádi fegyverszüneti szerzõdés szerint a Maros mentén meghatározott demarkációs vonalra.
December 23-án a román csapatok elfoglalták Kolozsvárt. Elsõ intézkedéseik között bevezették a cenzúrát, az internálásokat, az ostromállapotot, sõt még a botbüntetést is, betiltották a politikai szervezeteket, a gyülekezési és az utazási szabadságot is, és letartóztatták a magyar állam hivatalos képviselõjét, Apáthy István fõkormánybiztost. 1919 januárjáig a román csapatok egész Erdélyt megszállták. Megszüntették amegyei és helyi önkormányzatokat, a magyar állami tisztviselõket feleskették a román királyra, noha Erdély nemzetközi jogilag még nem volt Romániáé, és kész helyzetet teremtettek a Párizsban éppen akkor megkezd?dött béketárgyalások elõtt.
Krónika
Daniel Buda kolozsvári PD-L elnök szerint Markó Béla ezen kijelentésével meg akarta ingatni a román állam egységét, és nem szabadna „román földre tennie a lábát”, amíg megkérdõjelezi az egységes román nemzeti államot.
Nem kis felháborodást keltve 2002. december 1-jén Medgyessy Péter magyar, és Adrian Nastase román miniszterelnök közösen emlékezett az 1918-as gyulafehérvári nemzetgyûlés évfordulójára, amely a modern Románia egyik legfontosabb nemzeti ünnepe. A nemzetgyûlés hozta létre Erdély Regáttal történõ egyesítésével Nagy-Romániát, és ekkor fogadták el – a mai napig egyébként be nem tartott – kisebbségeket megilletõ jogokat is.
A Nemzetgyûlés többek között kimondta a: „1. Teljes szabadság az összes együttlakó népek számára. Minden nép saját nyelvén, kebelébõl való egyének által fogja mûvelni, kormányozni magát és törvénykezését ellátni; minden nép ama egyének számának arányában, akik alkotják, meg fogja kapni a jogot a Törvényhozó Testületekben és az ország kormányzásában való képviseletre.” „2. Egyenlõ jogok és a felekezeti önkormányzat teljes szabadsága az állam összes felekezetei számára.” … „4. Tökéletes sajtó-, egyesülési és gyülekezési szabadság; minden emberi gondolat szabad terjeszthetése”…
Medgyessy Péter akkori részvételével azt kívánta üzenni, hogy „kormánya politikáját nem a múlt sérelmeire, hanem a jövõ lehetõségeire építi” – fogalmazott az akkori kormányszóvivõ. Az eseményen jelen lévõ tüntetõ tömeg azonban azon az állásponton volt, hogy „az ember nem ünnepelheti Magyarországon Erdély románok által történt bekebelezését"; és ehhez az állásponthoz csatlakozott akkor még Szász Jenõ is, aki az esemény után jó pár nappal kommentálta a „közösülést”. (A 2002-es „ünneplésrõl”, a demonstrációról, illetve a visszhangokról a Transindex oldalán olvashat bõvebben.)
"Árulók a határon innen és túl is vannak, s politikai cinizmus az, ahogyan a magyar miniszterelnök az RMDSZ-es csúcsvezetõséggel együtt ünnepelte december elsejét a román miniszterelnökkel." /Szász Jenõ, 2002. december 11./ (forrás)
Esemény - 2009
Nem kis felháborodást keltve 2009. december 1-jén Szász Jenõ Traian Basescu román államfõvel közösen emlékezett a 1918-as gyulafehérvári nemzetgyûlés évfordulójára, amely a modern Románia egyik legfontosabb nemzeti ünnepe… Igen, valóban. Ez ugyanaz a bekezdés, csak a szereplõk és a dátum tér el. Szász Jenõék december 1-jén, a bukaresti Cotroceni-ben tartott állami fogadáson találkoztak az államfõvel és a kormányzó Demokrata-Liberális Párt (PD-L) vezetõ politikusaival. Az eseményrõl kiadott hivatalos MPP-álláspontot a párt oldalán olvashatják részletesen.
A hivatalos MPP-magyarázat szerint Szász Jenõék nem ünnepelni, hanem tárgyalni mentek el az ünnepségre. Szászék az autonómiával kapcsolatos azon véleményüket is kifejtették Bãsescunak, miszerint szerencsétlen volt annak határozott elutasítása. A találkozón az is kiderült, hogy a közeljövõben elnöki bizottságot hoznak majd létre a közigazgatási reform kérdésének tanulmányozására, amelyben az MPP javaslatára helyet kaphat az RMDSZ és a polgáriak egy-egy szakértõje is.
Kérdés, hogy a tárgyalásra legalkalmasabb lehetõség volt-e a keddi ünneplés? Jelen sorok írója teljes mértékben azonosul Simó Erzsébet véleményével, miszerint egy másik nemzet ünnepét tiszteletben kell tartani, még akkor is, ha az számunkra nem örömteli. A tiszteletben tartás ezen kategóriájába a háttérbe vonulás, és a tragédiára való emlékezés kéne jusson az erdélyi magyar politikai elitnek…
De hogy válaszoljunk is az elõzõ bekezdésben feltett kérdésre, csak akkor lehetett ez a legalkalmasabb pillanat a tárgyalásra, ha a magyarság puszta érdekképviseletén túl egy másik, jelen pillanatban sokkal fontosabb indíttatás is szerepet játszott, az MPP politikai érdekérvényesítésének kérdése. Szász Jenõ pártja a vasárnap esedékes elnökválasztáson Basescu támogatása mellett áll ki, amelyet az ünnepségen való részvétellel megerõsítettek. Ezzel egyúttal pedig nyíltan szembehelyezkedtek az RMDSZ-szel, aki a német nemzetiségû Klaus Johannis miniszterelnökségéért cserébe szembe fordulni látszik az öt éve regnáló elnökkel.
Az MPP nem véletlenül helyezkedik, hiszen Basescu gyõzelme esetén ezzel komoly vereséget mérhet nagy ellenfelére, az RMDSZ-re (amely nélkül az MPP legitimációja megkérdõjelezhetõ lenne). Az a baj az összes mások ellenében megfogalmazott identitással, pártérdekkel, vagy szervezetekkel, hogy pontosan az ellen harcolnak, ami annak léte nélkül nem lenne definiálható. Így viszont sosem lehet végsõ a gyõzelem.
A politika világában a „helyezkedés” mint olyan, önmagában nem elítélendõ, de amikor az már túlmegy a jóérzés határán, akkor...
Ezt a véleményt támasztja alá Tõkés András MPP-alelnök lépése is, aki az eseményt követõen beadta alelnöki posztjáról való lemondási nyilatkozatát. Igaz, Szász december 1-jei eseményen való részvétele csak az utolsó csepp volt a pohárban, de éppen ez az, ami az ügy szimbolikus jelentõségét még jobban kidomborítja. (Tõkés sajtótájékoztatójáról a Figyelo.ro és az Erdély.ma oldalakon olvashatnak bõvebben.)
A több magyar párt létezése az erdélyi magyar közösség demokratikusságát hivatott alátámasztani, ami a politikai csatározást és különbözõ jelöltek támogatásának lehetõségét hordozza magában – ez a demokrácia velejárója. Emellett azonban a politikai kultúrának figyelemmel kéne lennie a nemzeti ünnepek, és nemzeti gyásznapokra is. Ez alól semmilyen politikai motiváció nem lehetne kivétel.
Jenõ, ezt nem éppen te mondtad annak idején?
Krónika
ESEMÉNYEK
